A Rákóczi-szabadságharc után egy bő évszázaddal Magyarország a Habsburgok birodalmának kevésbé fejlett országai közé tartozott. A Habsburg kormányzatnak nem volt érdeke, hogy Magyarország fejlődésének szabad utat nyisson, s ehhez partnerre lelt a politikai jogokat gyakorló nemesség egy részében.
Egy másik része viszont aktívan próbálta keresni a kibontakozás útját, a nemzeti felemelkedés lehetőségeit. A „reformkorban” indult meg Kazinczy Ferenctől a magyar nyelv mai formájának kidolgozása, a nyelvújítás. Kisfaludy Károlyhoz fűződött a hazai kultúra újjászervezése, Széchényi Istvánhoz a gazdaság átszervezésének elméleti alapvetése, és Kossuth Lajoshoz az újfajta tömegpolitika alapjainak lerakása. Széchényi maga szinte egyszemélyben mozdította meg a magyar közélet állóvizét. Megépült a Lánchíd, megjelentek az első gőzhajók a nagy folyókon és a Balatonon, folyószabályozás kezdődött, létrejöttek az első vasútvonalak.
A modern nemzetté válást azonban március 15-e hozta meg. A Pest-Budán politizáló romantikus ifjak csoportja egy szempillantás alatt tette lehetővé a lehetetlent. Az európai forradalmi hullám hatására a bécsi udvar politikájával szembenálló fiatalok először petíciót akartak a királynak – az osztrák császárnak – benyújtani, Petőfi naplóját idézve „úgy, hogy valamikor a huszadik században lett volna vége.” Ehelyett március 15-én a cselekvés mezejére léptek. Ismét Petőfit idézzük: „Bulyovszky és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonázott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, a nélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna. – Jó jel! kiáltánk föl egyhangúlag. Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal.
Jókai a proclamatiót olvasta fel, én Nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott.” Petőfi aznap még számos helyen szavalta el a Nemzeti Dalt, s a magyar nemzeti emlékezet ezt sűrítette egyetlen pontba, a Nemzeti Múzeum kertjébe.
A győztes pest-budai forradalom hatására a Pozsonyban ülésező országgyűlés Kossuth javaslatára szintén a tettek mezejére lépett, és olyan határozatot fogadott el, amely egycsapásra helyreállította az ország függetlenségét, ugyanakkor a Habsburg-házhoz fűződő köteleket sem vágta el teljesen. Mindezt a forradalmas Bécs is szívesen fogadta. „A magyar országgyűlés küldöttsége érkezett meg Pozsonyból. Az az öröm, az a lelkesedés! Az az üdvkiáltás, azok a testvéri csókok! Minden utca tömve férfiakkal, minden ablak hölgyarcoktól ragyog. Nemzetőrök, aulatagok képezik a fegyveres sorfalat; virágzápor, háromszínű szalagos koszorúk özöne omlik alá az érkezőkre. Két szerető szív talál egymásra, két ország szíve: fiatalsága. Talán álmodtuk mindezt? Bizony csak úgy álmodtuk mindezt.” – örökítette meg Jókai Mór azokat a napokat.
Petőfi, a látnok azonban már a jövőre figyelt: „Március 16-án az előbbi nap tiszteletére a két főváros kivilágítva, néhány nappal utóbb fáklyás zene Klauzálnak, Nyárinak stb. ... aztán fáklyás zene Wesselényinek, Eötvös Józsefnak stb. ... később Batthyányi, Kossuth, Széchenyi megérkezésekor a két főváros kivilágítva ... tegnap ismét a nádor tiszteletére kivilágítás és mindenféle ceremónia. Mennyi ünnep egy hónap alatt! Vigyázzatok, hogy ezek után a fényes éjek után sötét napok ne következzenek.”