1945-től Magyarországon a német megszállást a szovjet megszállás váltotta fel. A kommunista párt nekilátott a hatalomátvételnek, miközben a határokon túl a magyarokat üldözték, öldösték.
A második világháború utáni rendben a magyarok a szovjetek befolyási övezetébe kerültek, s így hiába szavaztak a magyar választók a nemzeti demokrácia pártjaira, a kommunista párt a szovjet megszállók támogatásával diktatúrát épített ki. Az államvédelem, az ÁVO gátlás nélkül tüntette el a politikai ellenfeleket, az egyházak képviselőit, a földjükhöz ragaszkodó gazdákat. Kivégzések, kínzások, börtön – ez jellemezte az 1950-es évek első felét, miközben egy alapvetően mezőgazdasági országban még kenyér sem jutott elegendő az eszelős kommunista gazdálkodásnak köszönhetően.
1956-ban azonban elbizonytalanodtak a diktatúra működtetői. Sztálin halála után ugyanis szovjet gazdáik egymás között is hatalmi harcokba bonyolódtak, és nem igazán tudták, hogy hogyan tovább. Október 23-án azért, hogy a lengyelek hasonló, függetlenségi mozgalmát támogassák, Budapesten és más városokban tüntetések kezdődtek. A tüntetések felkeléssé, majd forradalommá, végül a szovjet csapatok beavatkozása miatt szabadságharccá változtak.
Budapesten és más városokban fegyveres harc kezdődött, amely egy hét alatt vereséget mért a szovjet csapatokra és hazai kommunista csatlósaikra. A jelszavak egyszerűek voltak:
„Halál az ÁVO-ra!”, illetve: „Ruszkik haza!”. Közben az ország szinte egész területén egyszerűen megszűnt a diktatúra, annak képviselői menekültek vagy bocsánatért könyörögtek. Máshol a forradalom oldalára álltak. Az órák alatt megszületett nemzeti egység néhány nap alatt új önkormányzati szervekben, nemzeti bizottságokban és munkástanácsokban nyert formát.
A szovjetek azonban a kommunista diktatúra helyreállításáról döntöttek, és november 4-én újra tankokat küldtek a „pesti srácok” ellen. Tíznapos harc után, a Nyugat által cserbenhagyott szabadságharcosokat elnyomta a túlerő, de a passzív ellenállás még két hónapig folytatódott. A Kádár János vezette megtorlás iszonyú volt, és a következő harminc évben az ország fegyverszünetben élt.
A többi szocialista országhoz képest jólétben, lelkileg azonban elfojtott, cinikusan „összekacsintós” állapotban érte meg az ország a kommunizmus csődjét, amely 33 évvel később következett be. Hiszen a magyar bölcsesség már korábban tudta: a működő szocializmus nem létezik, a létező szocializmus pedig nem működik. 1989-ben Kádár János még megérte az 56-osok újratemetését. Halálos ágyához papot hívatott, és zavarodott elmével távozott a túlvilágra. 1956 olyan vakító villanás volt, amely az egész világot bevilágította, és amely mai szabadságunk magja.