Az 1849-es vereség után a magyar politikai vezetőréteg sikeresen vezette a nemzet passzív ellenállását az osztrák önkénnyel szemben.
1867-ben a többfelé katonai vereséget elszenvedő Habsburg-ház kénytelen volt elállni régi kedves tervétől, a nemzeti jellegétől megfosztott, kilúgozott Gesamtmonarchie ötletétől, vagyis az egységes Birodalomba olvasztott, feldarabolt Magyarország gondolatától.
A politikai kiegyezés után Magyarország példátlan gazdasági fejlődésnek indult. „Magyarország most már Nemzet. Azért válhatott azzá, mert hátat fordított Bécsnek. Hatvan évvel ezelőtt Magyarország felismerte, hogy egy nemzet politikai központjának a nemzeten belül kell lennie.” – írta az ír nacionalista Arthur Griffiths „Magyarország feltámadása – párhuzam Írország számára” című cikksorozatában. Bár szavaiban kis túlzás volt, de Magyarország bizakodva léphetett át a huszadik századba. 1914-re azonban kiderült, hogy baj van. Az Osztrák-Magyar Monarchia recsegett-ropogott, s a magyar kiegyezés építményét sem a nagyobb önállóság, sem pedig belső társadalmi összetartás irányában nem sikerült tovább fejleszteni. A területekre éhes szomszédok pedig lesben álltak, és az orosz cári titkosszolgálatok segítségével az egyik szerb terrorszervezet sikeres merényletet követett el a trónörökös, Ferenc Ferdinánd ellen.
1914 nyarán az Osztrák-Magyar Monarchia a saját létezéséért lépett háborúba a központi hatalmak szövetségi rendszerében. A magyar katonák helytálltak a frontokon, sokszor iszonyatos körülmények között. A szövetségesekkel együtt Szerbiát sikerült lerohanni, az oroszok galíciai betörését visszaverni, utána az Erdélyt hátbatámadó Romániát is sikerült kiütni a háborúból.
Oroszországban 1917-ben forradalom, majd bolsevik puccs történt, így 1918 elejére ők is békét kértek. Olaszország óriási vereséget szenvedett Caporettonál, s így olybá tűnhetett, hogy a frontokon jól áll a sereg. A háború azonban a nyugati fronton dőlt el, ahova az USA hadbalépése után megérkező túlerő legyűrte a német császári seregeket. Ráadásul az ellátást sem sikerült a magyar adminisztrációnak megoldani, a hátországban és a fronton is éheztek.
1918 szeptemberében a szövetséges Bulgária fegyverszünetet kért, s ezzel megnyílt a balkáni útvonal Magyarország felé. Ausztria-Magyarország népei sorban elkezdték felmondani az engedelmességet a központi kormányzatnak, míg Magyarországon nem akadt politikus, aki mozgósítani tudta és akarta volna a nemzetet az önvédelmi harcra.
1918 november elejére megszűnt a Monarchia, és széthullott a hadsereg is. Budapest a zsurnalisztikai fogások csapdájába esett. „Félretoltam a lapokat. Nem a mi gondolatunk volt, amit ezek nap-nap után, más-más tálalásban bizonygattak. A »kölcsönös megértésen alapuló béke« lehetőségét. Én nem értettem, hogy írhatnak felnőtt emberek ilyen badarságokat 1918-ban. Mikor a négyéves háború szörnyű veszteségei félőrültté tettek már minden hadviselő államot, és minden fegyver bosszút lihegett. Hol volt akkor már a világ a »kölcsönös megértéstől?«” – írta Somogyvári Gyula egyik regényében.
A világháborúért a magyarságot kollektíven bűnösnek bélyegezték meg a győztesek – ennek a végállomása lett Trianon. Csakhogy Magyarország felkelt a földről. Somogyvári Gyula szavaival: „A lélek mindig győz. Van úgy, hogy azt hisszük: elveszett a harc. Az ezredek meghalnak, országok eltűnhetnek, de ez még nem háborúvesztés. Ha a lélek tovább harcol, nincs fölötte ereje senkinek.”