A nándorfehérvári vereségük óta a törökök szinte monomániásan készültek Magyarország elpusztítására. Noha Mátyás király keménykezű uralma idején szultáni sereg nem merészkedett magyar földre, a kisebb-nagyobb támadások rendszeresek voltak. Ezekben menetrendszerűen a törökök húzták a rövidebbet. Így az oszmánok inkább Dnyeszterfehérvár és néhány adriai erőd bevételével igyekeztek a szárnyakon előrenyomulni.
Mátyás halála után nem került hozzá fogható uralkodó a trónra. Jagelló II. Ulászló és II. Lajos királyok idején az oszmánok megkezdték a végvárrendszer felőrlését. 1521-ben hatvanhat napi ostrom után elesett Nándorfehérvár is, az őrségből már alig 70 sebesült hős maradt ekkor várban.
Bár Magyarország ekkoriban gazdag ország volt, a belviszályok és pártvillongások miatt az állam szinte megbénult. Ráadásul a franciák megállapodtak a törökkel, hogy közösen támadják a Habsburgok német birodalmát. Magyarország viszont az utóbbiak szövetségese volt, s a német Fuggerek nagy pénzügyi-gazdasági hálózata sem volt érdekelt a magyar önállóságban.
1526-ban Nagy Szulejmán szultán személyesen indult meg, hogy a mesésen gazdag főellenséggel, a magyarokkal leszámoljon. Mohácsnál végül, nagy nehezen ugyan, de tisztességes létszámú és jól felszerelt magyar sereg gyűlt össze. Úton voltak a további erősítések is, Csehországból, Horvátországból és Erdélyből. Azonban nem akadt olyan seregvezér, aki össze tudta volna fogni a hadat. Velünk szemben Szulejmán tapasztalt és összeszokott vezetői gárdát vonultatott fel. Ezzel együtt a mohácsi síkon felálló magyar sereg megtámadta és meg is verte az első török hadtestet, ekkorra azonban beérkezett a szultán is.
„A janicsárok hadosztálya összesen háromszor-négyszer támadta nagy puskatűzzel és igyekezett visszaszorítani az alávaló gyaurokat.” A közhiedelemmel szemben még így is áttörtünk, ahogyan a török krónikás írja: „A hitetlenek seregéből három ördögi termetű megrészegült páncélos, kezökben fénylő lándzsával, áttörte az elébük álló sorokat, mint a cikázó villám szokta meghasítani a felhőt. Ijesztő módon termettek a szultán előtt. Azonban a padisah személye körül levő s harcra várakozó oroszlánfogó vitézek az életúnt vakmerők lovainak lábait megsebesítvén, a bástya termetűeket a földre taszították s ott összevagdalták kardjaikkal… Végre a harctéren jelen volt gyaur nemzeteknek oroszlán bátorságú vitézei és emirei legyőzettek és tönkre tétettek”.
Mohács nem egy huszáros roham volt. Brodarics Márk a helyszínen volt és így számolt be a hősies küzdelemről: „Noha a király serege a mondott dolgok miatt erősen összekavarodott, és menekülőre fogta, azért mégis sokáig harcoltak még utána nem azon a széles síkságon immár, hanem az ágyúk előtt, melyek oly közel voltak hozzánk, hogy az tíz lépésnél nem volt több. Végül azonban nemcsak a félelem, de a füst is ellepett mindent, és akadályozta a látást; ezért hadaink kénytelenek voltak nagyrészt a völgybe lemenni, a mocsaras víz mellé, de a hátramaradottak szüntelenül bátran harcoltak az ágyúk előtt. Egyébként azok is visszatértek, akik a völgybe húzódtak le, hogy újra kezdjék a harcot, de sem az ágyúk erejét és füstjét nem lehetett már elviselni, meg nagyrészt a hadsereg is menekülőben volt már, tehát ők is futni kényszerültek.”
II. Lajos királyunk sebesülten tűnt el a csata forgatagában. Az oszmán-törökök miatt a magyar állam második ötszáz éve a nemzeti túlélésért, a függetlenségért, a magyar szabadságért vívott harcok sorozatává változott.