Az oszmán-török hatalom a széteső bizánci (kelet-római), görög nyelvű keresztény birodalom helyén alakult ki. Kis-Ázsiában és a Balkánon terjeszkedtek. Az 1400-as évek elejére már a Magyar Királyság gazdag déli vármegyéit pusztították, dúlták, rabolták. Zsigmond királyunk a déli határon végvárvonalat hozott létre ellenük. Ennek központi erőssége Nándorfehérvár, a mai Belgrád volt.
1430-ban Nándorfehérvár körül rajzottak a török rabló lovasok. A török krónikás szerint zsákmányszerzés, foglyok szedése közben a törökök óvatlanná váltak, és „mindegyikük egy-egy tündér arcút rabolván, kéjelgésbe merültek és a cukor édességű ajkakat nyalogatván, legyek módjára ellepték vágyaik mézét”. Ekkor azonban a magyarok kétszeres sereggel megtámadták a törököket, akik csúfos vereséget szenvedtek. Tíz év múlva újra próbálkoztak.
A hadjáratban részt vevő török történetíró szavaival: „A gházik [hitharcosok] bőségesen raboltak kedvükre, egy csizmáért adtak egy rabnőt. Én magam 100 aszpráért vettem egy fiatal legényt … Odáig alakult a helyzet, hogy a visszaúton a foglyoknak a száma nagyobb volt a hadseregénél.” Nándorfehérvár erődjét azonban nem tudta bevenni II.Murád szultán hada, mert a Tallóczi-fivérek vezette őrség kiállta az ostromot.
1453-ban II. Hódító Mehmed bevette Konstantinápolyt (ettől fogva Isztambul), és önmagát nyilvánította a Római Birodalom örökösének. Három évvel később személyesen vezette Magyarország ellen csapatait. Vele szemben Hunyadi János állított sereget, akit a törökök csak az „Átkozott Jankónak” neveztek, vele kapcsolatos gyászos tapasztalataik miatt.
A profi katonaságot népfelkelők keresztes hada egészítette ki, akiket Kapisztrán János ferences szerzetes toborzott. A délvidéki parasztoknak ugyanis elege volt a gyújtogató-fosztogató mohamedán hordákból. A törökök célja Nándorfehérvár megszerzése volt.
Tagliacozzo János, Kapisztrán titkára ezt jegyezte fel: „Ez a vár végvára az országnak, s mintegy főkapuja a magyar földnek, melyen legkönnyebben juthatni az országba. Többször akarták már a törökök ezen várat hatalmukba ejteni, hogy így nyitva legyen előttük az út Magyarországba be és Magyarországból ki.” A várat Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály védte, amíg Hunyadi vezette felmentő sereg szárazon és vízen meg nem érkezett. Szeád ed Din török krónikás versben siratta az oszmánok első kudarcát: „A Duna hátán megérkezett a sok hajó, Szárazon a sereggel az átkozott Jankó. A várral szemközt a parton megszálltak, S eleséget és csapatot küldtek a várba. A Duna hátán a hajók megütköztek S a hit harcosai közül sokan vértanúk lettek.”
Július 21-én hatalmas rohamot indítottak a törökök, de visszaverték őket. Másnap reggel a keresztesek nekitámadtak a töröknek, akiket a várból kitörő magyar páncélosok oldalba kaptak. Az ide-oda hullámzó harc közben a magyarok kerekedtek felül. Mehmed szultán szégyenében a halált kereste, s meg is sebesült. A török főtisztek rángatták ki a csatából: „Az állam nagyjai alázatosan a heveskedő sah kengyeléhez dörzsölvén arcukat, buzgalma gyeplőjét sok könyörgéssel elfordították a csatatérről s délceg paripáját a biztonság terére vezetve, szép szerével eltávolították a hitetlenek ártalmától”.
A győzelem megakadályozta Magyarország török hódoltságba jutását, de a diadalt nem sikerült kiaknázni. Hunyadi János és Kapisztrán János ugyanis nem sokkal később a kitört járványban életüket vesztették.