Rákóczi-szabadságharc

"A magam személyi öröme elé helyeztem a közügyet."

(Rákóczi osztrák fogságban levő feleségéhez írott levele, Szécsény, 1706. április 24.)

A török elleni küzdelem három évszázadon át őrölte a nemzet erejét. Az első 150 évben a harcok főként a Balkánon és a déli végeken folytak, de Mohács után és főként Buda török megszállásától kezdve az ország belseje is hadszíntérré vált.

Az ország ez alatt a másfél száz év alatt elpusztult, s a magyarság kisebbségbe került saját hazájában. Nem csak a török pusztította, de a Habsburgok birodalmi törekvései és az ellenük folytatott felkelések is. Végül a Habsburgoknak európai összefogással sikerült a törököt kiűzni. A győztes Habsburg-dinasztia elérkezettnek látta az időt a magyar történeti alkotmány felszámolására, az ország alávetésére, a nemzet beolvasztására.

Rákóczi emlékirataiban rövidre zárva foglalta össze a helyzetet: „Nem szándékom itt előadni a magyar nemzet történetét, sem részletezni, mi történt vele, mióta törvényekkel biztosított szabadságaitól megfosztották, és egy idegen nemzet uralma alá vetették. Bűnei hozták rá idegen fejedelmek vasvesszőjét, amellyel Isten igazsága megfenyítette - annyira, hogy az ország minden rendje érezte csapásait. A törvényt nem ismerő uralomvágy mindenre kiterjedt.”

A sérelmek miatt Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós megindították a küzdelmet a magyar szabadság helyreállítására. Rákóczi kiáltványban adta Európa tudtára, hogy harcba szállnak az országért: „A keresztyén világ minden fejedelmeinek és respublikáinak! Nyilván való légyen azért a keresztyén világ előtt a magyar nemzetnek igaz küzdelme! Midőn a keresztyén világ a mi ősi szabadságunk ellen leselkedő Austriai Ház felett igaz ítéletet tesz, legyen jó akarattal és segedelemmel ez szabadságától tilalmas és igazságtalan módon megfosztatott nemzetnek.

Mert a maga ígéretét ennyiszer megszegőknek tovább hinnünk nem lehet, mi édes hazánknak az austriai járom alól való ki-szabadítására, életünket, javainkat s utolsó csepp vérünket is önként felszenteljük!”

A Rákóczi-szabadságharc gyorsan kibontakozott, de az elpusztított, kivérzett ország tudott döntő győzelmet aratni. Rákóczi először francia, majd orosz segítségben bízott, így a szabadságharc a korszak két nagy európai háborújának a mellékszínterévé vált. A német-angol összefogás végül is győzött a francia király seregei fölött, így Rákóczi külső támasz nélkül maradt. I. Péter orosz cár ugyan nagyon megkedvelte a magyar fejedelmet, de nem tudott és nem is igazán akart fegyveres segítséget nyújtani.

A másfél évszázados kiszolgáltatottság, a nemzeti kisszerűség és az összefogás hiánya sajnos a kurucok táborán is rajta hagyta a bélyegét. Rákóczi ezt világosan megfogalmazta: „Nem Erdély országáért megyek, mert anélkül eddig is eltartott a jó Isten, de hazám ügyéért, az melynek szolgálatja, csak látom, kinek-kinek egyéni törekvéseinek kielegítéséből áll. Cselekszik ezt sokan, de még rosszabb, hogy ebben mindnyájan megegyezünk és végtére csak azt cselekesszük, az melyet másokban helytelenítünk. Ezt lássa, hogy veszi Kegyelmed is én tőlem, de nem titkolhatom hazám ügyén elkeseredett szívem titkait.” A levél címzettje, Károlyi Sándor végül is saját törekvéseit megpróbálta összeegyeztetni a közjóval: az immár kilátástalan hadakozásnak a labanc Pálffy gróf által közvetített ésszerű kompromisszum vetett véget 1711-ben. A töröktől való zsigeri félelem is indokolta a megállapodást.

Ez a megegyezés stabilitást biztosított, de olyan állandóságot is, amelyből végül is 1848-ig nem sikerült továbblépni. Rákóczi emigrációban halt meg, a magyar szabadság álmát őrizve.


Vissza a főoldalra

Ez a honlap sütiket használ.
A sütik elfogadásával kényelmesebbé teheti a böngészést. A honlap további használatával hozzájárul a sütik használatához.
További információt itt talál.

elfogadom