A mongol törzsek hosszas belső viszályok után 1206-ban közös vezért emeltek pajzsra, aki a Dzsingisz nevet vette fel. Uralkodása alatt szigorú törvényekkel fogta össze a mongolokat, lerohanta Kína északi felét, Belső- és Közép-Ázsiát is. Az egységes mongol hatalommal szemben mindenhol meghasonlott vagy éppen széteső államok álltak szemben. A mongolok iszonyatos mészárlásokat hajtottak végre, a leírások szerint a lerombolt kínai városok üszkös romjainál a lovak megcsúsztak a megolvadt emberi zsíron.
Dzsingisz halála után a mongol birodalmi nagytanács, a Kurultáj Dzsingisz unokájára, az ifjú Batu kánra bízta a hódítás folytatását, a nagy nyugati hadjáratot. Batu mellett kegyetlen és vérszomjas nevelője, Dzsingisz legjobb hadvezére, Szubutáj állt.
Először a volgai Bolgárországgal és a volgai magyarokkal számoltak le, majd Oroszország következett. Az oroszok 250 évig tatár iga alatt éltek ettől kezdve. Az európai népek a mongolokat ugyanis tatároknak nevezték, akik a Tartaroszból, az Alvilágból szabadultak el.
Magyarországot 1241-ben érte el a mongol hadsereg főereje. A mongolok jobbszárnya Lengyelországra sújtott le, míg a balszárny a moldvai magyarok és kunok, illetve Erdély felé indult. A központi seregek 1241 áprilisában már Pest alatt álltak. IV.Béla királyunk viszályokkal terhes ország élén állt, és a tatárok ellen vonuló seregből sok csapat hiányzott emiatt. A mongolok Batu irányításával a Sajó folyóig húzódtak vissza, s itt került sor a döntő ütközetre. A Muhi pusztán vívott csatában bátran helyt álltak a magyarok, a kínai évkönyvek szerint vitézeink már Batu személyes testőrségét vágták-aprították, amikor megérkezett a Szubutáj vezette bekerítő tatár egység.
A Muhi pusztán elszenvedett vereséget követően Magyarországon is iszonyatos pusztítást végeztek a győztes tatárok, számos ekkor lerombolt városka vagy templom romjait csak ma, közel nyolc évszázad múlva találják meg a régészek. Rogerius mester, nagyváradi pap feljegyzése szerint „a mezőkön és az utakon sok halandónak a teste feküdt, némelyik levágott fejjel, némelyik darabokra szabdalva, a falvakban és templomokban pedig összeégve. Ez a vész, ez a pusztulás, ez a romlás foglalta el kétnapi járóföldre az utakat, és az egész föld vértől vöröslött.”
A magyarok nehéz helyzetét az osztrákok is ki akarták használni. Velük azonban még vert helyzetből is leszámoltak a magyarok. Rogerius így írja le: „Az osztrák herceg, látván, hogy a magyarok mindnyájan menekülésre fogták a dolgot, sok katonát gyűjtött össze, és ezeket a magyarok ellen Magyarországba küldte, és így a tatárok a Dunának a túlsó oldalán pusztítottak, a németek meg az innenső oldalán zsákmányoltak. A falvakat égették, ahogy csak tudták, Győr városába bevonulva elfoglalták a várat, és azt tervezték, hogy erőszakkal a birtokukban tartják. A magyarok pedig ama vidékről összegyülekezve, fegyveres csapattal a várhoz vonultak, elfoglalták a várost, és a várban lévő összes németeket megégették.”
A tatárok végül saját belső trónviszályaik, nagy veszteségeik, a hátukban pillanatnyilag újra megjelenő orosz erők, talán a kedvezőtlen időjárás és főleg a nem szűnő magyar ellenállás miatt 1242 márciusában kivonultak az országól. IV. Béla újjászervezte az országot, megerősítette a magyar államot, az osztrák herceget is helyére tette. Amikor már Béla halála után a tatárok 1285-ban visszatértek, keserves leckét kaptak. Az ekkor betörő tatár kán puszta életét mentve, gyalog menekült ki a Kárpátok szorosain.