Az Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció 1920. január 15-én vette át a békefeltételeket Párizsban, a Quai d’Orsay-n álló francia Külügyminisztérium palotájában. Másnapra lehetőséget kaptak, hogy szóban reflektáljanak a feltételekre. Apponyit kiváló szónokként, több nyelven beszélő, művelt férfiúként ismerték már évtizedek óta, szerte Európában és Amerikában, és ezen alkalommal pályája legjobb beszédét mondta. A történelmi Magyarország védőbeszédében azonban hiába állított a hamis történelmi érvekkel szemben történelmi cáfolatot, és hiába hivatkozott a népek önrendelkezési jogára. Lloyd George brit miniszterelnököt és Nitti olasz miniszterelnököt egy pillanatra elbizonytalanította, de egy ember negyven perces beszéde nem tudott változtatni a kialakult helyzeten. Praznovkszy Iván, a magyar békeküldöttség főtitkára visszatekintésében olvashatjuk: „[Magyarország] nem volt közvetlen kontaktusban a külfölddel […] a béke-delegáció néhány hónap alatt évtizedek mulasztásait volt kénytelen pótolni [...] Ha csak félannyit, ha csak egy tizedét ennek a munkának szembeállítottuk volna a háborút megelőző politikai korszakban ellenségeink propagandájával.” Tehát nemcsak arról volt szó, hogy 1918 után a budapesti baloldali kormányok a elmulasztották megpróbálni a lehetséges ellenállást, hanem arról is, hogy már 1914 előtt a magyar kormányzatok lemaradtak az információs hadviselésben. Részben ennek, részben pedig a valódi hadicélok – vagyis a nagyhatalmi befolyási övezetek kiterjesztésének – fügefalevéllel való leplezésének a következménye lett az, amit Harold Nicolson brit diplomata így fogalmazott meg: „Ausztria, Magyarország, Bulgária vagy Törökország sosem álltak gondolkodásunk előterében. Csak ha az új Szerbiára, az új Görögországra, az új Lengyelországra gondoltunk, kezdett el a szívünk himnuszokat zengeni […] Az általunk létrehozott új nemzeteket anyai ösztönnel szenvedéseink és győzelmeink igazolásának tekintettünk. […] A magyarok századokon át elnyomták nemzetiségi alattvalóikat. A felszabadulás és a büntetés órája elérkezett.” Ez a hamis történeti beállítás okozta azt, hogy a trianoni béke egyfajta történelmi igazságszolgáltatásként, a négy nagy győztes Legfelső Tanácsának bírósági ítéleteként jelent meg.
De hogyan jutottunk el idáig?
Az első világháború az orosz titkosszolgálatok által támogatott, a szerb állami szervekkel teljesen összefonódó terroristák merénylete nyomán robbant ki. Egy évvel korábban, a Balkán-háborúk lezárulta után az orosz külügyminiszter, Szergej Szazonov ezt írta: „Szerbia eljutott történelemi útján az első szakasz végére. Hogy további céljait elérje, egy rettenetes harcon kell majd átmennie, amikor puszta létezése is kockán foroghat. Szerbia számára az Ígéret Földje a mai Magyarország területén fekszik.” Így került sor Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolására 1914. június 28-án. A háború kirobbantására a franciák egyetértésével és a brit kormányzaton belül aktív németellenes csoport hallgatólagos támogatásával került sor. Az Osztrák-Magyar Monarchia státusát már 1914 júliusában megkérdőjelezte az a brit javaslat, amely nemzetközi konferenciát kívánt összehívni Ausztria-Magyarország és Szerbia ügyében, lényegében döntőbíráskodás elé idézve a feleket. Mégis, egy megcsonkított és átalakított Ausztria-Magyarország fennmaradását egyelőre természetesnek vették az ellenséges döntéshozók.
1916-ban Romániát területi ígéretekkel rábírták a hadba lépésre Németország és Ausztria-Magyarország ellen. A románok előtt megcsillant a lehetőség, hogy a magyar nemzet helyére lépve Délkelet-Európa meghatározó országát építsék ki. Take Ionescu román politkus ezt 1916-ban világossá tette a „Nemzeti ösztön politikája” című könyvében: „Vagy a magyarok foglalják el a Kárpátokat és uralkodnak felettünk, vagy mi foglaljuk el Erdély erődjét és uralkodunk onnan a magyar Alföld felett. Harmadik út nincs.” A románok azonban első körben vereséget szenvedtek. Nagyjából 1917-re ezzel együtt megérett a döntés brit, francia és amerikai kormányzati körökben, hogy a háború befejezését Ausztria-Magyarország felbomlasztásával kell meggyorsítani.
Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-án híressé vált beszédet mondott, amelyben 14 pontot határozott meg, mint háborús célt. A tizedik pont így szólt: „Ausztria-Magyarország népeinek részére, akiknek a helyét a nemzetek között mi őrizni és biztosítani akarjuk, az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét kell megteremteni.”
1918 nyár végére a Központi Hatalmak kimerültek, az antant blokádja éhséget és nyersanyaghiányt okozott. Bár hadseregük mindenütt idegen földön állt, nem tudták folytatni a háborút. Október folyamán széthullott az Osztrák-Magyar Monarchia, a nemzetiségek és tartományok egymás után kiáltották ki függetlenségüket. A hatalomra jutó baloldali kormányzat Budapesten nem tudott és nem is akart ellenállni a cseh, szerb és román hódítóknak. Károlyi Mihály és társai a megbékítés, illetve a teljesítés politikáját követték.
A szerbek 1918 november végére már megszerezték, amit akartak, a románok is jól haladtak előre Erdélyben, az északnyugatról betörő cseh fegyveres csoportokat és bandákat viszont még a szétzilált maradék magyar erők is visszaverték. Ennek ellenére francia követelésre a Károlyi-kormány mégis kiürítette a Felvidéket. 1919 elejére nagy nehezen sikerült a románokkal szemben egy stabil frontot kialakítani a történelmi Erdély és Belső-Magyarország határán, de a románok sikeresen lobbiztak a békekonferencián további követeléseikkel. Ferdinand Vix francia alezredes ezért 1920 márciusában újabb jegyzéket adott át, amelyben a magyar csapatok hátrarendelését követelte 200 kilométerrel. A Károlyi-kormányzat nem vállalta a további felelősséget és átadta a helyét a kommunista diktatúrának.
A magyarországi Szovjet Köztársaság először ellehetetlenítette a románok ellen helytálló Székely Hadosztályt, s így a románok kijutottak a Tisza vonalára. Utána észbe kaptak és a csehek ellen sikeres hadjáratot vezettek, a visszafoglalt területeket azonban a békekonferenciára való meghívás fejében kiürítették. Ez volt az utolsó csapás, a magyarországi Vörös Hadsereg szétesett, és a vörösök egy gyenge támadási kísérlete után a románok megszállták Budapestet, és egészen Győrig és Veszprémig kirabolták az országot. A vörös terrort fehér terror, máshol pedig az idegen megszállók „fekete terrorja” követte. Végül brit támogatással Horthy Miklós égisze alatt alakult stabil koalíciós kormány, amely 1919 decemberében meghívást kapott a békekonferenciára. Igaz, jószerivel csak azért, hogy a kész bírósági ítélet kézbesítsék.
A trianoni béke először halálos ítéletnek tűnt, de azután kiderült, hogy „csak” életfogytiglani börtönt szánnak a magyaroknak. Lloyd George később elszégyellte magát és így nyilatkozott: „Nem lesz béke Közép-Európában‚ ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Romániának mint egy-egy marhacsordát, csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását.” A románok, a csehek és a szerbek konstruált, 1100 évvel korábbi állítólagos állapotokra hivatkozó történelmi előjogai képeztek a trianoni rendezés alapját, valamint a népek önrendelkezési jogának megcsúfolása, amelyre egyébként úton-útfélen hivatkoztak. A cseh megszállók már 1919 január elején leszögezték, hogy szó sem lehet népszavazásról, mivel attól féltek, hogy egy népszavazás esetén nem jönne létre Csehszlovákia. Máshol színmagyar területeket és városokat helyeztek idegen fennhatóság alá, pusztán a mohó szomszédok gazdasági és hatalmi igényei szerint. Így 3 millió magyar, a teljes magyar nemzeti közösség kb. egyharmada került idegen uralom alá. A teljes országterület 282 870 km²-ről 92 952 km²-re csökkent, így Magyarország kisállami létre kényszerült. Az új határok egy közös piacot, gazdasági térséget és vízrajzi egységet szabdaltak szét.
Valójában nem is a „magyar” határokról volt szó: Magyarország szabad prédát jelentett bő egy éven át, és mire a Magyarországgal kötendő békeszerződés ügye előkerült, Csehszlovákiának, a szerbek délszláv államának, Nagy-Romániának, sőt, még Ausztriának is már mind papírja volt az új határairól. Ezt a kész helyzetet ügyes diplomáciával és fegyveres erővel csak Sopron esetében lehetett borítani, ahol a népszavazás Magyarország javára döntött. Ezen kívül még néhány falu került vissza 1924-ig. Az új államok azonban Kis-Magyarországhoz hasonlóan a külső nagyhatalmaknak voltak kiszolgáltatva. Moszkva és Berlin között hatalmi vákuum jött létre, s az Osztrák-Magyar Monarchia helyét a lengyel-román tandem nem tudta betölteni, mivel a franciák képtelenek voltak új befolyási övezetük felügyeletére és támogatására.