A Habsburg-udvar és a birodalmi elit miután leverte a szélsőséges irányba forduló második bécsi forradalmat, úgy vélte, hogy ideje Magyarországgal is leszámolni. Kompromisszum helyett a szuverenitás kulcsát jelentő pénzügy és hadügy átadását követelték.
Kossuth Lajos vezetésével azonban az immár széleskörű választójog alapján létrejött országgyűlés az ellenállás mellett döntött. Váltakozó sikerű harcok után, hihetetlen összefogással végül 1849. május végére sikerült az ország területének legnagyobb részét felszabadítani.
Komoly problémát jelentett azonban az ország nemzetiségi megosztottsága. A Felvidéken a szlovák nyelvjárásokat beszélő lakosság köréből is voltak Habsburg-párti, elszakadást hirdető kisebb csoportok, de velük szemben a tót bakák lelkesen harcoltak Uhorsko-ért, ahogyan ők nevezték a történelmi Magyarországot. Erdélyben viszont a tömeggyilkosságokat elkövető román felkelők, és a Délvidéken a makacsul kitartó, vérengzéseket szintén elkövető szerb lázadók jelentettek állandó tűzfészket. Aulich Lajos honvédtábornok nem véletlenül írta egyik hadparancsában: „Rácz s oláh atyánkfiai, kik velünk harczolnak, gyermekei, szülöttei ugyanazon hazának, melynek mi; s tehetnek-e róla, hogy testvéreik ellenünk fegyvert fogtak a szabadság megdöntésére? Ők vérökkel mossák le magukról testvéreik gyalázatát.”
Az európai konstelláció sem kedvezett a magyar szabadságtörekvéseknek. Franciaország saját belső bajaival volt elfoglalva, míg Anglia úgy vélte, hogy érdekében áll a Habsburg Birodalom fenntartása. Az orosz cár pedig a meghódított Lengyelország feletti uralmát érezte veszélyben, hiszen a magyar seregekben számos lengyel harcolt. „Végezzenek gyorsan” – mondta a brit miniszterelnök a beavatkozást bejelentő orosz cári követnek.
A magyar honvédek becsülettel helyt álltak, de az orosz haderő lehengerlő túlerejével szemben nem nagyon lehetett mit kezdeni, sőt, az osztrák haderő feletti győzelem lehetőségét is elpuskázta a tehetségtelen Dembinski a temesvári vereséggel. Kossuth és a kormány augusztus 11-én a kilátástalan helyzetben Görgey Artúr honvédtábornoknak adta át a legfelső katonai és polgári hatalmat.
A további értelmetlen vérontás elkerülése végett és az orosz cár közbenjárásban bízva, az egyébként ügyes hadvezér a fegyverletétel mellett döntött. 1849. augusztus 13-án Világos mellett a magyar szabadságharc megmaradt főerői letették a fegyvert.
A Habsburg-ház és az udvari klikk bosszút állt, és úgy tűnt: Magyarország megszűnt létezni. „Az igaz ügy örökre veszve nem lehet.” – írta azonban Görgey augusztus 11-én, s végül is igaza lett.